Hanem mennyire? Mintha kétszer ennyire tragikus volna? - kérdezném Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárasszonyt, akit felsőoktatási kérdésekről faggattak az ATV Szabad Szemmel című vasárnap esti műsorában. Ekkor hagyta el a száját ez a hatalmas bölcsesség. Egyáltalán mihez képest nem annyira tragikus? Mi az a vonatkoztatási pont, amelyhez mérten ezt a nagyfokú bizonytalanságot sugalló kijelentést pozitív, avagy negatív előjelek közé lehetne szorítani? Ez akkor most jót, vagy rosszat jelent?
Zárójel: tudomásom szerint - a sokat bírált és a Fideszben sem túl népszerű – szakpolitikust(?) január közepén letiltották arról, hogy a magyar felsőoktatással kapcsolatos változásokat érdemben kommentálja. Gyanítom, hogy Fekete Györggyel vállalt elvbaráti szolidaritása kötelezi arra, hogy beszéljen, beszéljen, ha megtiltják is neki. Miként az említett művész úr is marad, bár mindenki azt szeretné, távozzon.
Úgy tűnik tehát, hogy ez a tiltás nem akadályozta meg őállamtitkárasszonyságát abban, hogy a nevezett csatorna meghívásának eleget téve, az oktatási rendszer helyesnek vélt átalakítási irányairól önfeledt elégedettséggel és rezzenéstelen arccal elmélkedjen. Az irigylésre méltó kormányzati kommunikáció már jól megszokott trendjeibe illeszkedve, az önreflexióra való teljes képtelenség pátosszá konvertálásának szellemében hangzik el a szájából:
„...a kormány a felsőoktatás összeomlását nem hogy nem engedi meg, hanem célja a felsőoktatás minőségének alapos javítása.”
Bizonyítás Hoffmann módra: „még nem omlott össze egyetlen egyetem sem.”
Bizonyítás nélkül elfogadjuk: „Ez a kormány idáig még minden ígéretét teljesítette.”
Nem tudok olyan kormányzati, szakpolitikai kérdést említeni, amely akkora társadalmi vitát és elégedetlenséget váltott volna ki az utóbbi hónapokban, mint az oktatás, kiemelten a felsőoktatás átszervezése. Ha minőségi mutatónak tekintjük az összeomlott/össze nem omlott egyetemek számarányát, nyilván igaza van Hoffmann Rózsának: jók vagyunk, de facto egyetlen felsőoktatási intézmény sem szűnt meg. A szokásos tömjénfüst és virágeső.
Helyezzük el ezt a megnyugtató tényt Hoffmann nagyot álmodásának tájképére, az „önfinanszírozó, önmagát eltartó és magas színvonalú” felsőoktatási rendszer ölébe. Gyengébb pillanataiban őnagysága elejti: e merész utópia megvalósítása - bármekkora paradoxonnak tűnik - „a költségvetési források csökkenésével” jár. Valószínűleg én nem értem az államtitkárasszony magasröptű, sokszorosan összetett gondolatvezetését: ha egyszer valamiből elveszünk, hogy a fenébe lesz több? A minőségi fejlődés nyilván nem redukálható pusztán mennyiségi összetevőkre, de ha elveszed azt a fránya pénzt, és fingod nincs honnan teszed vissza (Hoffmannra fordítva: nem tudod melyik zsákból húzod elő a szükséges forrásokat) akkor hogyan tudsz kiszámítható, perspektívát és jövőt kínáló megoldásokat felsorakoztatni a sikerágazatnak tekintett oktatáspolitika számára?
Nyugi, a helyzet nem annyira tragikus! Miután az ország számos felsőoktatási intézményében a megszorítások, illetve az ennek nyomán várható elbocsátások tűnnek biztosnak és a minisztérium által beígért pénz elosztásáról még semmit nem lehetett tudni, a Hoffmannal készült beszélgetés másnapján, azaz ma kiderül: a kormány 42 milliárd forintot von ki idén a felsőoktatásból. (Alig egy héttel azután, hogy Balog Zoltán a felsőoktatás pénzügyi helyzetének rendezésével összefüggésben 47 milliárdos plusz forrásról beszélt).
A Széll Kálmán-terv megjelenése óta az egyetemek pontosan tudják, hogy a költségvetési támogatások és az állami keretszámok csökkenésével kell számolniuk. Ezt a helyzetet csak úgy tudják kezelni, ha elvégzik azokat a strukturális átalakításokat, amelyek nem kerülhetők el. Több egyetem költségvetési felügyelőjének jelentésére hivatkozva az államtitkár szerint ugyanakkor az látszik, hogy ezt egyelőre nem végezték el.
Vajon hogy a tüdőben tudnának strukturális átalakításokat elvégezni, és ezt a nem annyira tragikus helyzetet kezelni, amikor tanácstalanul ülnek egy búbánatos Excell táblázat előtt, és halvány lilájuk nincs, mennyi pénzből, hogyan tudnak gazdálkodni. Amikor egy hét leforgása alatt a fejük fölött ide-oda dobált milliárdok között kénytelenek eligazodni.
Nos, bámilyen régóta evidens, hogy ez a köztiszteletben álló hölgy teljesen más filmet néz, mint az oktatási rendszerhez közvetlenül, vagy közvetett módon kötődő emberek 97,3%-a ebben az országban, mindig van okunk a meglepődésre. Újra bebizonyosodott: Hoffmann Rózsát az teszi igazán felejthetetlenné a politikai porond más szereplőihez képest, hogy mikor már mindenki más visszavonulót fúj, ő akkor is köti az ebet a karóhoz. Karó már időtlen idők óta nincsen, és a képzeletbeli eb is régen elszaladt. Védi a védhetetlen úgy, hogy a szeme sem rebben.
Az az oktatási szakember, aki az idegen nyelvű oktatás ellen ugyanúgy szabadságharcol, mint a lúdtalp ellen, miközben a tanári hivatás részének tekinti, hogy szükség esetén a pedagógusnak krétát kell vinnie az iskolába, (hát nem az lenne a dolga, hogy kitapossa a kormányzatból, legyen pénz elég az oktatásra?) aki Harry Pottertől akarja megvédeni a nemzeti műveltséget és iskolaköpennyel kívánja csökkenteni a szegény gyermekek frusztrációját, szerintem bármire képes. Hogy pont ő a felsőoktatás hallgatásra ítélt, de csakazértis megszólaló totum factuma, sokat elárul a helyzet tragikumáról. Lehet, hogy „nem annyira”, de pont eléggé. Tragikus. A helyzet.
Nem az a baj, hogy Hoffmann asszony már sokadik alkalommal hazudik bele az arcunkba, anélkül, hogy a haja szála görbülne, gátlástanul mantrázva hajmeresztő, triviális butaságait. Az a baj, hogy az a 97,3%-nyi érintett – diák, hallgató, szülő, pedagógus – mind mind rosszul jár annak következtében, hogy mádám Rózsának is osztottak lapot az oktatáspolitika asztalánál. Mikor pontszerűen az arcába tolják az oktatási rendszer tervezett módosításaival kapcsolatos fájó pontokat, Hoffmann vagy sértetten távozik, vagy különböző félreérthetetlen pofákat vágva nyugtázza, hogy bezzeg milyen hülyék ezek a fiatalok.
Az oktatási államtitkár a műsorban nem osztotta azt a felvetést, hogy népszerűtlenek lennének az oktatásban végrehajtott intézkedések, annak kedvező fogadtatásáról több csoporttól egyértelmű visszajelzésük van. Jól végiggondolt folyamatról van szó, működik a rendszer, mégpedig meglehetősen zavartalanul.
Hoffmann Rózsa a Hallgatói Hálózat képviselőjének felvetésére azt mondta: nem volt megnyerő az a kijelentés, hogy "ha szóba állna velük". Ezt vissza kell hogy utasítsa - folytatta -, hangsúlyozva: akárhányszor megszólították, szóba állt velük, több fórumon válaszolt kérdéseikre. Kiemelte: ő nem utasította vissza a velük való párbeszédet, és ha megkeresik, szívesen elbeszélget velük.
Lehet, hogy ebben a tisztes korban már a memória sem a régi, de akkor – a videó által megragadt életképre hivatkozva - emlékeztetnék: a HaHa aktivistái is jelen voltak azon az Educatio Konferencián, ahol Balog Zoltán mellett Hoffmann Rózsa tartott előadást az oktatási reformról. Az államtitkár beszéde után a diákok szerettek volna feltenni néhány kérdést a politikusoknak, ám erre ott nem kaptak lehetőséget. Szívesen elbeszélgetünk, mi? Hát én napokig tudnám még egymás mellé rakosgatni Hoffmann aranyköpéseit anélkül, hogy bármilyen reménykedésre okot adó képet ki tudnék alakítani a magyar oktatási rendszer jövőjéről. Tök fölösleges az erőfeszítés.
Így aztán összefoglalva az összefoglalhatatlant: Hoffmann Rózsa a legjobb példája annak, hogy a jelenlegi magyar kormánynak nincs szüksége értelmes, tanult emberekre. Ha az ember hülyékkel veszi körül magát, sokkal okosabbnak tűnhet, mint amennyire valójában. Aki Hoffmann Rózsával veszi körül magát, annak nyilván az oktatás nem lehet nemzetstratégiai prioritás, mint amennyire a világ jobb helyein az. Ott a nyilvánvaló csökkenést el lehet adni növekedésként bízva abban, hogy senki nem veszi észre. Ott simán lehet sértegetni különböző társadalmi csoportokat, és utána - mintha mi sem történt volna – mosolyogva le lehet tagadni. Hülyére lehet venni egy országot anélkül, hogy valaha egy igazi, nyíltszíni vitát mertünk volna vállalni azokkal, akiknek a sorsáról naponta döntéseket hozunk.
Nos, ha ebből a szemszögből nézem: a helyzet valóban nem annyira tragikus. Akárcsak a lúdtalp. Kezelhető. Kivéve ha valakinek nem a lábán azonosítják.
(fotó: www.memegenerator.net)