Határozottan úgy érzem én is, immár hetek óta egy nyomorult publicisztika tematizálja a közéletet, ahelyett, hogy a Bayer-cikket inspiráló valódi problémákról beszélnénk. Saját felelősségem is van ebben, hiszen én magam is megkíséreltem elméleti igazságot tenni ebben a kérdésben (és ezáltal sikerült  is többé vagy kevésbé mellékvágányra terelni a valóban pragmatikus szempontokat). Pont ezért úgy döntöttem, még egyszer, utoljára állást foglalok ebben a témában. Fontosnak érzem – Lakner Dávid e tekintetben inspiráló hatású írását szem elől nem tévesztve – leírni mi az, amiről sokkal többet kellett volna beszélnünk Bayer Zsolt kapcsán, ahelyett, hogy Bayer Zsoltról beszéltünk volna. Egyszersmind válaszolni kívánok azoknak a témát követő, és okfejtésemmel jó esetben elvi, de leginkább csak azért is alapon vitázó nyájas olvasóimnak is, akik a cigány kérdést kizárólag jobb és baloldali fogalmakban, csak fehérben és feketében hajlandóak látni, így ennek megfelelően értik és értik félre az elhangzottakat.

Tekintve, hogy nem vagyok egy Navracsics Tibor, nem fogom revideálni mindazt, amit eddig leírtam a cigány kérdésről, és a rasszista megnyilvánulások szimbolikus mezőbe emeléséről. Távol állok attól, hogy „rehabilitáljam” a publicistát, mint ahogy továbbra is elutasítom azt a fajta előítéles probléma megközelítést, amely a bűnöző cigányok kategóriáját ekvivalenssé teszi  a – Jobbiknak hála, széles körű legitimitást nyert – cigánybűnözéssel. Ez az a nem bocsánatos, de tudatosan irányított diskurzív elem és egyben kiindulópont, amelynek köszönhetően ma még mindig Bayer Zsolt nyomorult írása határozza meg a magyar közélet napirendjét. Tulajdonképpen ennek köszönhetően termeljük újra a Bayer Zsoltokat.

Amíg a Fidesz által nagy dobra vert, Európában egyedülállónak számító roma stratégia gyümölcsének beérésére várok, ahelyett, hogy a jól hangzó roma integrációs programok módfelett szükséges voltáról tartanék előadást, inkább kiindulok abból:  több mint húsz éve, jobb és baloldaltól függetlenül senkinek nem volt érdeke az etnikai alapú rasszista kirekesztettségről beszélni, annak létezését komolyan venni, és szembenézni vele. Igen, valós jelenség ez, amelyet görgetünk magunk előtt, filozófálunk róla egy-egy késelés, gyilkosság kapcsán, fegyverként használjuk egymás ellen az ideológiai barikád különböző oldaláról, amikor divatrasszistának, illetve divatjogvédőnek akarunk látszani,  vagy éppen jól megfontoltan kussolunk róla Orbán Viktor gyanánt.

Hallgatunk, amikor meg kellene szólalni, együttérzünk, amikor el kellene ítélni, vagy éppen szem elől tévesztjük a gyilkos státus primér voltát akkor, amikor az elkövető cigány. Más szavakkal: legitimáljuk azt, ami soha semmilyen körülmények között nem lehet legitimálható, újratermeljük azt a fajta előítéletes kollektív gondolkodást, amelynek teljesen kiszolgáltatjuk mind a cigányokat, mind a többségi társadalmat. Óriási érdeme van ebben a Jobbiknak és a két éve folyamatosan rákacsintgató Fidesznek. A végtelenségig hangoztatott sztereotípiákban sokak számára visszaköszön az empirikus valóság úgy, hogy az etnicitás írja felül a társadalmi, jogi, büntetőjogi szempontokat.  A Jobbik a tipikus cigány bűnelkövetési formák között említi a lopást, betörést és késelést. Ha százötvenszer hallom, hajlamos vagyok gondolkodás nélkül bólogatva beépíteni abba az öntudatlan tudatalattimba, amely reflexszerűen szorítja ökölbe a kezét a cigány szó hallatára, és mérlegelés nélkül védekezik már akkor is, amikor nem is támadják. Egymást erősítő rettegések mentén gondolkodunk egymásról anélkül, hogy képesek volnánk kilépni a másikkal szemben kialakult kategorizálóan szűk, mentális dobozainkból.

Tesszük mindezt úgy magyar kormányzás, közvélemény egyaránt, hogy nincs egy aktuális/aktualizált diagnózis-térképünk a cigányságról. És tesszük ezt főleg úgy, hogy fogalmunk sincs mit gondolnak erről az érintettek. C típusú állampolgárokként kezeljük őket, és mindenféle általunk helyesnek vélt politikát rájuk akarunk erőltetni. És megtehetjük, hiszen nagyon kevés kivételtől eltekintve a romáknak nincsenek legitim, saját közösségeik által széleskörűen elfogadott képviselői. Olyanok, akik belső helyzetismereti perspektívából tudnának olyan tényfáltáró elemzéseken alapuló stratégiákat kialakítani, amelyek lehetővé tennék, hogy Bayer Zsoltokként ne a tömeges bebörtönzésben lássuk a cigánykérdés megoldását. Olyanok, akikkel egyenrangú félként állhatna szóba a kormányzás, bármilyen színezete is legyen.

Amennyit a romák helyzetéről tudunk, talán nem haszontalan nyilvánvalóság, de korántsem elégséges. A Merton-i elméletből kiindulva (köszönöm annak, aki ezt a vonatkoztatási pontot korábbi bejegyzésemben írt hozzászólásában figyelmembe ajánlotta), fogadjuk el bizonyítás nélkül, hogy ha a társadalomban elérhető célok és az ezekhez szükséges eszközök nincsenek arányban, nő a deviáns cselekedetek száma.  Jelen esetben arról van szó, hogy a piacgazdaság feltételei mellett bármit meg lehet szerezni, feltéve ha az ehhez szükséges eszköz – a pénz – rendelkezésre áll. Mivel a cigányok zöme esetében az ötös lottó főnyereménye, vagy az idős amerikai nagybácsi megléte egyáltalán nem valós egzisztenciális perspektíva, a munka lehetne az egyetlen olyan eszköz, amellyel életformájuk gyökeres változása elérhető lenne.

Statisztikai realitás, hogy egy amúgy is magas munkanélküliségi arány mellett, e kategóriában felülreprezentáltak a cigányok és az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők. Ahhoz, hogy a munkaerőpiacon megjelenhessenek, ahhoz tanulni kellene. Ahhoz, hogy a tanulás iránti igényük kialakuljon, vagy az oktatás révén történő integráció egyáltalán szóba jöhessen (a nagyon sajátos tanítási módszertan mellett) szükséges volna végre belátni, hogy ez nem lesz zökkenőmentes, konfliktusmentes, de kötelezően bele kell vágni, valahol el kell kezdeni. Nem egy madárcsicsergős, napsütéses, hátizsákos kirándulásra kell berendezkedni Olaszliszkán, Ózdon, Öcsödön vagy Szigethalmon.  És szerintem itt van az a dolog, amellyel szintén nem akar senki szembenézni azok közül, akiknek több mint húsz évnyi felelőssége van abban, hogy Bayer Zsolt nevét egyáltalán jegyzik ma.

Tegyük fel, hogy mindent tudunk a cigányokról, csak oda kell menni közéjük és csinálni kell. A csodálatos, megváltó stratégiának tartalmat adni. Mutassák meg nekem, hol van az az e célra képzett, nyilván nem roma nemzetiségű, humán erőforrás (pedagógus, szociális munkás, pszichológus, stb.) amely önként dalolva, meggyőződésből, a legjobb szándékok által vezérelve belekezd ebbe a munkába? Hol vannak azok a magyar szakemberek, akik vállalják a cigányság oktatási-nevelési –szekundér szocializációs feladatát? Amelyet persze már tegnap is késő lett volna elkezdeni. Némiképpen utalva egy, a kérdés rendészeti összefüggéseivel is foglalkozó írásra, mutassák meg nekem azt a rendőrt, aki érvényt szerez a törvény betűjének – megkockáztatva, hogy családja is áldozatává válhat a majdani potenciális megtorlásnak – bármilyen kihágás vagy bűncselekmény esetén, amelyben az elkövető cigány.

Ugyanennyire magától értetődőség, hogy ez a  munka elképzelhetetlen azon cigány vezetők bevonása nélkül, akiknek tekintélyük és legitimitásuk van, akik azt a fajta biztonsági szelepét tudják képezni ennek az integrált folyamatnak, amely szükséges ahhoz, hogy minél kisebb megrázkódtatások nélkül kerüljön sor a vázolt lépésekre. Mint ahogy szükség van arra a kis számú, fiatal cigány értelmiségre, amely saját predesztinált sorsát meghaladva cáfolni tudja mindazt, amit évszázadok óta tudunk, vagy tudni vélünk erről a nemzetiségről. Aki képes eljátszani a híd szerepét, aki sokat tehet azért, hogy a cigányok ne érezzék úgy: rájuk akarnak erőszakolni valamit, és csak azért se alapon szembehelyezkednek mindenfajta sorsukat érintő intézkedéssel.

A képzés-munka-jövedelem szentháromságának szükségesse azt hiszem eddig sem szorult különösebb bizonyításra, de nem ez a minden. A fejekben kell rendet rakni, és lebontani, hogy építkezni lehessen. Mert amíg a kétirányú, oda-vissza előítéletek emelődnek négyzetre fejeinkben, addig a roma szülők szerint azért kap rossz jegyet a gyerek az iskolában, mert a tanár rasszista, a tanár meg azért fogja leminősíteni, mert cigány. Ebben a vonatkozásban a legnagyobb baj az, hogy amíg a cigány közösségi vezetők arra használják eme szerepüket, hogy a mindenkori hatalomban való részvételükkel megélhetési kérdéssé degradálják azt,  csupán megkerülhető elemei és kiszolgálói maradnak annak a rendszernek, amelynek láthatóan nem érdeke a politikai maszlag eltávolítása a szociális problémáról, nem bűnöző cigányok, hanem cigánybűnözés lesz. Addig a cigánykérdés csupán a médiaszereplési ráták növekedését szolgálja, és betemethetetlen lövészárkokat ás a már amúgy is sokba szakadt társadalomban. Abban a magyar társadalomban, ahol egyeseknek valószínűtlenül távoli realitás a torkánál csillanó kés, mások viszont napi rettegésben élnek ettől. Ha valaki azt hiszi, hogy romák helyzetének megoldása a Gárda erőt demonstráló felvonultatásával, a tömeges bebörtönzéssel, netán a Dunába fojtással vagy éppen sterilizálással érhető el, azt vagy Bayer Zsoltnak hívják, vagy kimosták az agyát.

Éppen ezért ahelyett, hogy arról beszélnénk, Bayernek vajon a Fideszen belül vagy kívül van helye, ahelyett, hogy azon elmélkednénk, vajon a jelen vitát kiváltó írás kapcsán hallgató politikusok milyen háttéralkukat kötnek éppen a színfalak mögött, az éppen megszólalók meg kinek a vitorlájából próbálják kifogni a szelet, ahelyett, hogy egymást akarnánk felnyársalni a balliberális és nemzeti jelzőket a másik fejéhez vágva, ideje volna cselekedni.  Nincsenek illúzióim afelől, hogy felfogja-e a jelenlegi magyar kormány és ellenzéke, hogy ebben a kérdésben muszáj lenne közös nevezőre jutni, de kétségtelen, hogy  itt az ideje bizonyítani. Akinek vannak konkrét elképzelései (és úgy értettem, hogy mindkét oldalon van bőven stratégia) az meg is tudja őket valósítani. Ha másképp nem megy, erőszakkal. Már annyi mindent lenyomtak az emberek torkán, pont ebben a kérdésben miért ne lehetne ellentmondást nem tűrően lépni, tenni, haladni?

Emlékeztetőül tehát mindazoknak, akiket indulataik magukkal ragadtak, és a cigány szó hallatán kiütik a rasszizmus biztosítékát, azoknak  is, akiknek páratlan, még mindig életbe léptetésre váró stratégiáik vannak, és nem utolsó sorban azoknak, akik hallgatnak, amikor beszélni és cselekedni kellene: itt az idő! Szeretném hinni ugyanis, hogy ez az egész porhintés nem csupán arra ment ki, hogy megtudjuk: Bayer Zsolt a Jobbikban is pont ugyanolyan jó helyen lenne, mint a Fideszben, és hogy Gyurcsány Ferenc nagyon hülyén néz ki az „Én is cigány vagyok” táblával a nyakában.