hacsaknem

Kicsit nem figyeltem oda, és lassan vége is ennek az egy hónapos, választási kampánynak nevezett móka-kacagásnak, amelyből túl sok mindenre nem érdemes emlékezni.  Érdekes vonatkozás lehet esetleg, hogy a nemzet televíziója és rádiója állandó jelleggel a magyar-magyar versenyjelleget emelte ki és járta körül annak kapcsán, hogy Romániában megnövekedett az egy választóra eső magyar pártok száma. Az olyanoké, amelyeknek parlamenti ambícióik vannak.

Olvasom a minap közösségi oldalaink legebbikén, hogy Tour de Transylvanie néven szervez autós felvonulást az Erdélyi Magyar Néppárt, amelyen az utak katasztrofális helyzetére és az észak-erdélyi autópálya építésével kapcsolatos mulasztásokra hívja fel a figyelmet. Egyebek mellett az is kiderült e nemes felhívásból, hogy a felvonulás végén a résztvevőket és érdeklődőket XY mesterszakács egy tányér meleg bográcsgulyással várja.

Tudom, hogy szűkebb pátriánkban a választási kampányokat nem ritkán ama étel-, italmennyiség és minőség szokta eldönteni, amelyet a pártok, jelöltek választóik elé tolnak ilyenkor, de a törvény betűje értelmében ma már ez bűnténynek minősül.

Nem titkoltam soha, mit gondolok arról, hogy egy önkormányzati választáson – az előzetes, fenyegetően világmegváltó üzenetek dacára – levitézlett pártocska köti az ebet a karóhoz, nem hagyja magát, és csak azért is újra harcba száll. Pedig sokan mondták, és mondják ma is: alig egy héttel a parlamenti választások előtt a romániai magyarok több, mint kétharmadának bizalmát élvező alakulat 5 százaléka is kérdőjeles. Kit érdekel, hogy nem lesz ütőképes magyar képviselet a román parlamentben?

Az Erdélyi Magyar Néppártot egyáltalán se. Akkor is ígérni kell: föderalizmust, autonómiát, föderalizmust és autonómiát. Az EMNP úgy gondolja, hogy választási kampányban négy hét alatt szájba lehet vágni, amit két választás között egyébként leszarunk, és amivel a másik oldal  is próbálkozik már néhány éve a több, mint 90%-os hajthatatlan román többség ellenében.

Az EMNP nem érti, hogy a sajtótájékoztató nem egy házibuli, ahova ajtóstól lehet berontani. Nem fogja fel, hogy miért nem lehet csak úgy simán kitenni egy kétnyelvű utcanévtáblát, amiért mások egyébként hosszú évek óta pereskednek. Értetlenkedik afölött, hogy egy román önkormányzat miért veteti le a föderalizációval vegyes autonómiázós plakátot. Nem, akkor sem érti, hogy a magyarellenes közhangulat választások előtt egy hónappal nem kedvez a véres mellű, ing-gatya szakító rögmagyarkodásnak és annak, hogy december 9 után ne menjen a lecsóba mindaz, amit eddig letettünk az asztalra.

És akkor ott van még a számomra megfejthetetlen humorú autonómiázó karikatúra-sorozat. A másolt arculat, a koppintott kampányfilm, ami köré a becsület és tisztesség mítoszát építették a minap, hiszen a szánalmas elkeseredés újfent sajtóhírré konvertálható. Ha Antal Árpád a városáért aggódik, akkor másnap Nemes Előd a szülőföldjéért teszi ugyanezt. Az eredetiség és a komolyan vehetőség határát súroló, önálló gondolatok jegyében. Ott van továbbá a gyűlölt ellenfél, az RMDSZ padsoraiban nevelkedett politikusok szájába adott groteszk megújulás, az állandó, magas hőfokon tartott frusztrált, sértődött, értetlenül álló retorika, és még mielőtt elfelejteném: a föderalizmus és az autonómia, ami minden bajunkra orvosság. A politikából kiábrándult emberek megszólítása már júniusban sem jött össze, ma újra esküsznek rá.

Miközben a magyarellenesség legsötétebb pillanatait felidéző kampányvideó terjed a neten, a felmentő sereg, a nemzeti oldal azzal eteti immár hosszú hónapok óta az erdélyi magyar embereket, hogy az RMDSZ az egyedüli oka a „bezzeg a fizetéseink, a nyugdíjaink levágása” kezdetű mondatoknak. Amikor a románok összezárnak, Tőkés László és sleppje az RMDSZ-től félti a magyarságot. Szégyellem magam helyettük is.

Azt mondja az EMNP: „Bukarest az ellenfelünk”, és ebben benne van az a hitvallás, az a megannyi üres lufi, amely az elmúlt időszakban elhagyta Néppárték száját. Az, akinek Bukarest az ellenfele és egyetlen igazi szövetségese a magyar kormány, az nyilván nem gondolhatja komolyan az ígéreteit, sem azt az autonómiát, amelyet öt sorban hatszor emleget, de amelynek a kivívása elképzelhetetlen a románokkal folytatott párbeszéd nélkül. Az EMNP nem ígéri, hogy négy év alatt föderális állammá alakítja Romániát. Akkor nem értem. Vagyis nagyon jól értem: az Erdélyi Magyar Néppárt mindent feltett arra, hogy sikeres legyen a nemzetépítésnek álcázott közösségrombolás. Itt nem az a kérdés, hogy ők bejutnak, hanem, ha egy mód van rá a másik is essen ki. 

Elkanyarodtam a témától.  Vasárnap, december 2-án, elmaradt a beígért bográcsgulyás. Az Erdélyi Magyar Néppárt nagyon pontosan tudja, hogy bográcsgulyást nem lehet választási kampányban osztogatni, de megígéri. Tökéletesen ugyanez a helyzet az autonómiával is. Meg kell ígérni, bár tudatában vagyunk annak, hogy mennyire megvalósíthatatlan. A fentiek tükrében főleg.  Fogalmam nincs, hogy akkor mi is keződik bennünk?