Elmélkedem itt már vagy két napja azon, hogy vajon ki lehetne az? Mármint az új magyar államfő. Végignéztem a lehetséges várományosok listáját, a különféle találgatásokkal foglalkozó eszmefuttatásokat, végiggondoltam mindent, mi végiggondolható, és arra jutottam, hogy (még nem, de az is lehet, hogy soha nem lesz) magyar állampolgárként nagyjából magasról teszek rá, ki lesz az új magyar áLamfő.

Álláspontom szerint abszolút semmi tétje nincs a bősz találgatásoknak. Hogy Kövér vagy Áder, azt hiszem árnyalatnyi különbség. Vízi vagy Pálinkás, majdhogynem tökmindegy, viszont fene tudja miért, valószínűleg a határon túli rossz magyarság okán azért Tőkés László neve meglehetősen mellbevágott.

Egyébként önmagában a tény, hogy az Orbán Viktortól jobbra elhelyezkedés elégséges alapját és egyetlen kritériumát képezhetné a kinevezésnek, meglehetősen ijesztő. Számomra az, hogy Tőkés László neve egyáltalán felmerülhet – és természetesen felmerülhet – ebben az egyenletben, abszurd de valamiképpen sajnos mégis magától értetődőség. Természetesen lefosnám a bokámat, ha Tőkés László de facto a a Sándor palota közelébe kerülhetne, így aztán megnyugtató tényként kezelem, hogy ez nem fog előfordulni.

Nem mintha Tőkés nem tenne eleget a jobbtól még jobbra állás kritériumának, és nem mintha ne lenne nyilvánvaló tény a csahos kutya-féle hűség a népvezérrel összefüggésben. Megboldogult püspökként, elsőszámú erdélyi pártalapítóként, a nemzetpolitikai stratégia élharcosaként, illetve Orbán Viktor legfontosabb határon túli bástyájaként szerencsére  egyáltalán nem tudja egyértelműsíteni azt, hogy a neve valóban komoly súllyal essen latba az új államfői tisztséggel kapcsolatban.

Tudjuk, hogy Tőkés valóban komolyan gondolja, hogy Orbán Viktor korunk legnagyobb államférfija, és azt sem kellene elfelejteni, hogy az isteni igazságszolgáltatás szép példájának nevezte anno a Fidesz kétharmados győzelmét. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy bukott lelkészi minőségét sem lehet zárójelbe tenni, bármennyire is szeretné, és bármennyire is etikátlannak érzi az erre vonatkozó egyházi fegyelmi bizottsági határozat nyilvánosságra kerülését. Ami ugye nem is volt olyan régen.

Félreértés ne essék: nem Tőkés magánéleti lírájában szeretnék vájkálni, az állítólagos nőügyei se érdekelnek. De legalábbis bosszantónak találom, hogy egy olyan ember, aki több mint két évtizede az erős spirituális alapokon nyugvó igazság-tudat és az annak megfelelő erkölcsi magatartás, a kisebbségi jogokért folytatott szabadságharc egyedüli erdélyi letéteményeseként identifikálja magát, tulajdonképpen magánemberként, és Isten hű szolgájaként nem kicsit feddhetetlen.

Ha már a magyar államfői tisztséggel kapcsolatban került szóba a neve. És ha a leköszönt államfőt a csalás, lopás erkölcsösségtől fényévekre eső cselekedetei miatt marasztaltuk el, akkor nehogy már Tőkés legyen az erkölcscsősz. Akinek más emberek lelki-, ill. hitéletével kapcsolatos felelőssége van, és erre hivatkozik úton útfélen, legalább próbáljon meg példamutató életet élni. Még akkor is, ha hit valamikori útja helyett a politikai pályát választotta.

Csak úgy mellesleg, a kép teljességének kedvéért: van egy nagyon releváns dimenzió, amely mentén Schmittel összehasonlítható. Mindketten a múltjukból élnek, anélkül, hogy ezen túlmutatóan a jelenben bármit is le tudtak volna tenni az asztalra. Míg Schmitt elvitathatatlan sportteljesítménye mögé bújva kér ki mindent magának, Tőkés László az 1989-es temesvári forradalom kirobbantójaként épített maga köré mítoszt. Mint tudjuk, és sokszor hallottuk már: Tőkés nélkül ma semmi nem lenne Romániában sem, de az egész Kárpát-medencében sem. Ehhez képest legalább három erdélyi magyar párt alapítására adta áldását, ami azon túl, hogy szerinte egy kategorikus imperatívusz az általa képviselt közösség számára, eddig a pillanatig még mindig nem sikerült fényt derítenie arra, hogy miként képzeli ezt pluralizmust, és mik a konkrét elképzelései.

Tőkés László tőkéje már több mint húsz éve kizárólag olyan retorikai elemekre épül, amelyek békeidőben talán kevéssé relevánsak a hétköznapi emberek számára, de nehéz helyzetben meghatározóan elhomályosítják az elmét. A lényeg, hogy percenként minél többször hangozzék el  a "nemzeti" és "magyar" és "székely", és "haza", és "dicső múlt", stb. és minél ritkábban beszéljünk pragmatikus elemekről. A frusztrált, romboló politikai sárdobálás, a demagóg kommunistázás, az állandó megosztás és elhatárolódás által tudtommal még soha nem ment elébb a világ.

És ha feddhetetlen Tőkés Lászlónk sok éves kemény munkával dolgozik ezen Erdélyben, nem akarok belegondolni, hogy mi lehetne, ha Magyarország államfőjeként osztaná a lapokat a Kárpát-medencében. Zsebében a bölcsek kövével fröcsögi bele a vakvilágba, hogy aki nem úgy gondolkozik, ahogy ő, az csak ótvar (poszt)kommunista, hazaáruló, elvtelen, gerinctelen hernyó, vagy – ami még rosszabb – ostoba és megtévesztett ember lehet. Hogy illeszthető össze a politikától független istenhit azzal, hogy állandóan gyalázkodunk és uszítunk? A nemzet egysége ott kezdődik – és ez hatványozottan érvényes ugye e nemzeti egységet megtestesítő mindenkori államfőre - hogy tiszteletben tartjuk a másikat, azt, hogy mit gondol a világról, és nem a zsigeri utálat buzog fel bennünk, és uszítunk minden alkalommal, amikor csak tehetjük.

Összefoglalva: elismerem Tőkés László nagy történelmi pillanatát, leborulok előtte, de amit azután, azóta művel, az számomra értékelhetetlen. Tőkés for president? Nehogy már!