Nagy valószínűséggel állítható, hogy a Fidesz szerint a válasz: a szája. De ha kicsit komolyabban és közelebbről megnézzük, az igazi, érdemi válasz rendkívül aggasztó. Még akkor is, ha én személyesen rendkívül örülök annak, hogy Magyarország nem csak Schmitt Pálok és Orbán Viktorok, hanem Szalma Botondok és Tulassay Tivadarok országa is. Ami ebben az értelemben azt jelenti: nem csupán nevük elhallgatását kérők gyülekezete, akik a mellettük ülő fülébe súgják véleményüket, de akik azt nyilvánosan soha a büdös életben nem vállalják fel.

Nos, mi jár annak, aki hangosan és nyilvánosan kimondja az álláspontját abban a kérdésben, amely minden más közéleti kérdést lemosott a közbeszéd palettájáról? Miután megtudtuk, hogy szemrebbenés nélkül ki lehet rúgni embereket az állásukból, mert politikai tevékenységük nem összeegyeztethető munkáltatójuk eszmeiségével, immár az is nyilvánvalóvá vált, hogy még mindig maradt két lehetőség: egyfelől A Pártból való kizárás, másfelől a bizalom megvonása. A mai magyar demokrácia logikája szerint kizárólag ezek az esetek lehetségesek.  

Én nem ismerem Szalma Botondot, nem tudom milyen politikus, nem tudom milyen karakter magánemberként, és egyáltalán miként illeszkedik az általa és pártja által képviselt kereszténydemokrata normarendszerbe az ő létezése. Nem ismerem Tulassay Tivadar gyermekgyógyászi és rektori tevékenységét, nem tudom miként éli mindennapjait. De ezen a hiányzó információk ellenére azt tudom, hogy ha még lehet ebben az erkölcsi fertőben erkölcsről beszélni, akkor őket mindenképpen az elsők között érdemes számon tartani.

Legfőképpen azért, mert a megtorlás esetleges következményeit teljes mértékeben figyelmen kívül hagyták. Mert gyanítom, hogy ez volt az utolsó dolog, amire foglalkoztatta őket, mielőtt „a szájuk járt”. Mert vállalták azt, ami mindenki számára nyilvánvaló, a sok - neve elhallgatását kérő - fideszes, vagy kereszténydemokrata képviselővel ellentétben.

Update: Állítólag Pali lemondott. Hogy ez bekövetkezhetett (a gusztustalan önsajnalkozásától most eltekintek) azt hiszem nem kis mértékben tudható be annak, hogy ez az ország nem csupán Schmittek és Orbánok hadából áll. Örülök, hogy nem kizárólag a hozzájuk hasonló droidok képezik ennek az országnak a „nemzeti erőforrását”. És ha már nemzeti erőforrás, akkor mondjuk el azt is: gyalázatos, hogy a SOTE fenntartója és tulajdonosa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium magára hagyta az intézményt és Tulassay Tivadart ebben az  ügyben.

Ezzel összefüggésben pedig végképp gyalázatos, ahogyan Lázár Jánosok ma Magyarországon bírálhatják és bírálják a tudományos életet, ahogyan szerintük felelőssé tehetők a tudomány képviselői azért, mert Schmitt Pál ezelőtt húsz évvel nem volt képes megírni egy „normális dolgozatot”. Ha összerakjuk e vállalhatatlan komédia valamennyi kockáját, amely komédia nem elhanyagolható módon nem maradt visszhang nélkül Európa és a világ más országaiban sem, ha végigolvassuk a rengeteg eszmefuttatást ezzel kapcsolatban, ha következtetéseket próbálunk levonni jelenünkre és jövőnkre nézve, nem vagyunk túl könnyű helyzetben.

Ennek a történetnek nemigen lehetnek igazi hősei. De ha mégis vannak, akkor az egyik éppen a SOTE rektora. Mert fontosnak tartotta megmutatni a világnak, hogy Magyarország diplomásai és oktatási intézményei nem állnak ki a csalással szerzett jogosítványok felhasználhatósága mellett még akkor sem, ha a hatalom ukáza másként hangzik. A másik a KDNP budapesti elnöke, aki pártállástól függetlenül, nyíltan szembement a hivatalos, előre egyeztetett állásfoglalásokkal, amelyek egyben tökéletes fokmérői a kereszténydemokrácia mai állapotának is.

Nem tudom, hogy ki tud ma szívből örülni annak, hogy Schmitt Pál saját mártíromságának ecsetelgetése közben, végre valahára lemondott. Én semmiképpen nem tartozom azok közé, mert tudom, hogy arrogánsan gerinctelen cselekedete lemoshatatlanul emlékeztetni fog egy egész világot arra, hogy miként lehet leszámolni az erkölcsi tartással és egy intézmény méltóságával.

Számomra egy igazi hősök nélküli világban, egy nevük elhallgatását kérő megfélemlített, eltévelyedett politikai fertőben, a diktatúra pocsolyájában röfögő kétharmad mindenhatósága alatt a Szalma Botondok, Tulassay Tivadarok (és természetesen Bálint Gergelyek) cselekedetei azt mutatják, hogy nem mindenki megfélemlíthető, és kilóra megvehető. A megtorlás és az ellehetetlenítés nem tarthat az idők végezetéig.

Schmitt Pál pedig csináltasson szépen új névjegykártyát.