Miként megboldogult Antall Józsefünk sem lett soha lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke (pedig ő lehetett volna igazán) úgy Schmitt Pál, a határon túli nemzetegyesítés mélymagyarjainak egyike, e merész elképzelés alapját és megingathatatlan bástyáját képező, pöpecvadiújmégmeleg alkotmányt kézjegyével ellátó kiváló sportember is fényévekre került attól, hogy nemhogy 15 millió, de akár egyetlenegy magyar ember államfője lehessen. 

Innen, a Kárpát-medence huzatos feléről, „rossz magyarként” megvetéssel vegyes szomorúsággal szemléljük szerintem elég sokan azt, ahogyan hosszú napok óta a magyar és nemzetközi közvéleményt ez a szánalmasan perverz téma monopolizálja: Schmitt Pál, Magyarország elnöke, wannabe divatdoktoraink legnagyobbja lemoshatatlan plágiumbotrányba keveredett. Elgondolkodtatóan szemléljük azt is, ahogyan a történelem szolgálatos pöcegödreinek egyik várományosa Barack Obama háta mögül felhőtlen boldogsággal vigyorog bele az arcunkba Szöulból egy hivatalos csoportképről. Mintha mi sem történt volna. Mi pedig elborzadunk attól, hogy már megint bebizonyosodott: bármit meg lehet velünk tenni, bármit megemésztünk, ha keresztben is, de lecsúszik a torkunkon. A földhöz csapkodjuk magunkat, felháborodunk, nem jön hogy elhiggyük, ezerféle szemszögből megközelítjük, elemezzük, elítéljük, elátkozzuk, kiröhögjük, de ami a legszomorúbb: mint annyi minden mást, ezt is szép lassan elfelejtjük. A csodák versus idő konvergencia-tétel alapján.

Szándékosan nem akartam erről a témáról írni, és most is csak egyetlen dolog miatt teszem, és csak nagyon röviden. Hogy elmondjam, újra meg újra elmondjam: engem továbbra sem érdekel, hogy hány oldalt másolt, és hányat nem Schmitt Pál. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak különféle gerinces vagy gerinctelen kivizsgáló bizottságok, amelyeket mint mindig, most is tipikusan azért hoztak létre, hogy valamit elsmitteljenek. Szánalmasak vagyunk mi, mindannyian, akik ennek a csúszómászó, szórasemérdemes, egyébként természetesen kiváló sportembernek a személyével vagyunk annyi idő óta elfoglalva. Akik nem vesszük észre most sem, hogy régen nem Schmitt Pálról szól ez a történet, és soha egyetlen percig sem róla szólt. Nekem már röhögni, de még elmosolyodni sincs kedvem azon a rengeteg karikatúrán, szóviccen, mókásnak vélt történeten, amely az éterben és a való világban kereng január óta. Mert tudom, hogy már megint valami készül, már megint valamiről el kell vonni a figyelmet, már megint a magyar kormány röhög a pofánkba leghűségesebb bábján keresztül. Via Szöul.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy velem együtt a határon túl élő magyarság nemcsak követte e magyarországi eseményeket, de valószínűleg markáns véleménye is van az elmúlt hónapok, és különösen az elmúlt napok történéseiről. Nem értjük, mert nem érthetjük, hogy a társadalmat erőteljesen megosztó, nem ritkán nevetség tárgyát képező, képességeit és jelentőségét tekintve folyamatosan megkérdőjelezhető egyén hogyan lehet ma Magyarország elnöke? És bár természetesen tudjuk, hogy egyáltalán nem Schmitt személyéről van szó, és hogy az államfő mítosza - plágium ide vagy oda - már régen romokban hever, azon vagyunk tulajdonképpen ledöbbenve: soha ennyire nem voltunk mi sem kiszolgáltatva ennyi cinizmusnak, megvetésnek, önkénynek és dacnak.

Ami engem illet, mert rám is vonatkozik emlékeztetni szeretnék: ez a brilliáns elme – a mögötte álló gépezet akaratából – úgy gondolta nem is olyan régen, hogy határon túli politika helyett nemzetpolitikára van szükség. Lehet, hogy Schmitt Pál szerint "az egyetértésért harcolni kell, de az összetartozásunk öröklött kincs". Én se egyetérteni, se harcolni, se összetartozni nem akarok vele és kormányával. Nagyon egyszerű okoknál fogva. Mert már túl sok öntudatlan mélymagyar dőlt be ennek az agresszív, erkölcstelen ámokfutásnak. És mert egy olyan időben, korban és térben, ahol a nyilvánvaló dolgok nyilvánvaló tételére tényfeltáró bizottságra van szükség, ahol a lopás következmények nélküli normává alakul, ott rám ne számítsanak. Inkább határon túli rossz magyar akarok maradni, aki nagyon kíváncsian várja, éppen miről terelik el a figyelmét ezzel a nagyon jól időzített és megkomponált szemfényvesztéssel.