Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Jobbik politikusaival megegyezően úgy tekint Szlovákiára, mint az ellopott földre és meg akarja változtatni a trianoni szerződést, amely a Szlovák Köztársaság létezésének alapja.

Valószínűleg nem hat az újdonság erejével Ján Slota újabb aranyköpése, főleg nem úgy, hogy kampányrendezvényen hangzott el, ahol mellesleg aláírásokat is gyűjtenek a szlovák nyelv egyeduralmának bevezetéséért a közhivatalokban. Előrebocsátom, hogy eddig következetesen fenntartott álláspontommal összhangban most sem fogok Trianon témában eszméket futtatni. Főleg nem a jó és a rossz összefüggésében. A Trianon előtti állapotok „visszacsinálhatósága” utópiájának, vagy különböző rigmusokba szedett siránkozás-csokroknak a folyamatos hangoztatása, primitívségüknél fogva nem foglalkoztatnak. Annál is inkább, hogy az indulatok felesleges korbácsolása, és a be nem vallott, de következetes néphülyítés egyre inkább bizonyítani fogja, milyen károkat képes okozni országhatárokon innen és túl.

Az első, második és sokadik ránézésre is példátlan szlovák ellenségességet, arroganciát látva hajlamos az ember az ösztönösen érzelmi reakcióra. Azonban még mielőtt ebbe a hibába esne, érdemes volna reflektálni a kérdés összetevőire. A könnyített állampolgárság odaítélése nem egy példátlan sikertörténet abban az Európai Unióban, ahol egyáltalán nem egyértelműen elfogadott a többes állampolgárság intézménye (például Németországban sem). Nem magától értetődőség, nem evidencia, és mint ilyen, meglehetősen determinált pályát futhat be a magyar állampolgárság nagylelkű odaítélése a határokon túl, kisebbségben élő magyaroknak. Annyit beszéltek már róla annyian, hogy lerágott csont lehetne, ha nem ütköznénk bele szüntelenül.

A szlovák állampolgárság elvesztésének újra aktuális apropóján gondolkodtam el azon, hogy amikor nemzeti öntudatunkra apellálva különböző nemzetközi szervezetekhez fordulunk jogorvoslatért, vagy amikor az Európai Unió mannájában reménykedünk, nem árt, ha rögtön eszünkbe jut, hogy az Európai Bizottság már régen és sokszor nyilvánvalóvá tette: nincs illetékessége állampolgársági ügyekben, e tekintetben a tagállamok szuverenitása korlátlan.

Úgy gondolom, hogy ezt nem a tegnap óta tudja például a magyar kormány sem. Ez az információ azonban mégsem írta felül azt az igyekezetet, hogy a határokat átívelő állítólagos lelki egységet lakcímkártyává és magyar útlevéllé konvertálja. Természetesen nem jókedvében és unalmában, hanem a nagyon is pragmatikus szavazatszerzés okán. Hasonlóképpen az sem lehetett ismeretlen előtte, hogy milyen etnikumközi hangulat uralja és uralta mindig is a korántsem barátian szomszédos Szlovákiát. Igy aztán mielőtt elhamarkodott mámorában módosította az állampolgársági törvényt, nem ártott volna simítgatni picit azokat a fránya rögös diplomáciai utakat, talán nem lett volna esélytelen - a jó szándékot bizonyítandó - konzultálni, asztalhoz ülni, és elmesélni, miről szól ez itt, értse a szlovák hatóság, hogy nem a hegyeinket akarjuk visszakapni.

Az egyenes következmény mára már beteljesült próféciaként hat, de főleg véres kardként lebeg búsa magyar fejeink felett: a kormányközi feszült, sőt egyenesen rossz viszony kiszolgáltatott helyzetbe taszította a magyar közösséget. Az a baj, hogy a helyzet megoldhatatlannak látszik. Pozsony természetéből adódóan, meg amúgy sem tud mit kezdeni ezzel a visszahonosítási történettel, és Ilonka nénihez hasonlóan még sokan kereshetik az igazukat Strasbourgban, és várhatják az évek múlását költői kérdéseik megválaszolásának reményében. Akárhonnan is nézem ez már egyfajta meghurcoltatás, és mint tudjuk, sem a strasbourgi bíróság, sem más nemzetközi bíróságok nem foglalkoznak állampolgársági kérdésekkel. Nem beszélve arról, hogy erre a nagyon valószínűtlen sikerekkel kecsegtető útra is csak akkor lehet rálépni, ha minden más, szlovák bírósági ügy lezárult.

Amit mondani akarok: a határokon átívelő magyar nemzetpolitikai kérdések a legritkább esetben sem oldódnak meg Strasbourgban, Brüsszelben, vagy bárhol a világon. Sloták eddig is voltak, ezután is lesznek, mint ahogy Orbán Viktorok is. A Kárpát-medence huzatos, sokszor mondtam már, az etnikai viszonyok történelmileg determináltan feszültek, különösen akkor, amikor választási évet írunk. Márpedig azt írunk. És némi gondolkodásra adhat okot, hogy ennek megfelelően Romániában is erősödni látszik a nacionalizmus. Hogy csak egy példával éljek: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körül kialakult helyzet a kisebbségi jogok be nem tartásának iskolapéldája e tekintetben. És bár ezeken a tájakon valószínűleg senkit nem fosztanak meg román állampolgárságától, de ettől még aligha dőlhetünk hátra nyugodtan.

Természetesen Szlovákia nem Románia, de a magyar kormány viszonyulása tekintetében, a kisebbségi képviselet vonatkozásában igen hasonló tendenciák érvényesülnek. Az a helyzet, hogy – nem pont ugyanúgy ahogy anno Szlovákiában, de – bugárbélásat játszik a Fidesz ezúttal Romániában is. Szerintem ez már Bugár Bélának is feltűnt elég régen. Ő tudja, és sokan tudjuk, mit jelent, és milyen következményekkel jár az, amikor a határok feletti nemzeti politizálás szféráját játszótérnek tekintjük, ahol aki a mi játékszabályaink szerint cselekszik, maradhat, aki nem, azt eltávolítjuk.

Ezzel az egésszel pedig az a legnagyobb baj, hogy a Fidesz-féle meggondolatlanság, az előzetes párbeszéd elhanyagolása egy pillanat alatt döntött el közösségi sorsokat, amelyeknek jelenlegi kilátástalanságát másoknak kell megoldaniuk. Nevezetesen azoknak a „hazaárulóknak”, akik a szlovák vagy akár román parlamentben képviselnek magyarokat. És még egyszer legyen nagyon világos: az a szlovákiai vagy romániai magyar kisebbség, amelynek az életébe belemászott, vagy belemászni kíván a Fidesz, nem Budapesten, vagy Strasbourgban fog „orvosi ellátást” kapni a sebeire. A többségi nacionalizmussal saját országában kell szembenéznie, és sajnos egyáltalán nem segít rajta, hogy Orbán Viktor mit gondol a trianoni szerződésről.

Ezért aztán jó lenne, ha ez a sohanemvoltmégegyilyen nemzetegyesítően nagyon nemzeti magyar kormány a homokozóban érvényes mentalitásról a hiteles felelősség megnyilvánulásaira kapcsolna át, ha mérlegelne mielőtt odacsap, ahova éppen. Ahelyett, hogy magyar pártokat verne szét, vagy esetenként építene újakat a medence változó csücskeiben, ahelyett, hogy lövészárkokat építene véget nem érő szabadságharcainak, és ahelyett, hogy az egész glóbuszra kiterjesztett kettős állampolgárságon ügyködne rendületlenül, ne szolgáltasson újabb táptalajt az amúgy is konstans módon pislákoló kárpát-medencei nacionalizmusnak. Különben félek, hogy a Slota-féle véres retorikára már nem csupán 250 ember lesz kíváncsi.