hacsaknem

Orbán Viktor tizennegyedik évértékelője és a romániai kormányátalakulás kapcsán időszerűnek érzem a kérdést: mennyire jogos és megalapozott a két kelet-európai vezető – Orbán Viktor és Traian Băsescu – közötti európai kontextualizációs párhuzam megvonása? Mivel magyarázható az egyébként alkatilag is nyilvánvaló diktatúra iránti affinitás sikere? Természetesen az alapvető összekötő fonalat abban látom, hogy mind Magyarország, mind Románia sajátos belső válsággal küzd, amelynek az egész világgazdaságra jellemző helyzeten túlmutató összetevői egyáltalán nem mellékesek. 

Érvelésem kiindulópontja az európai demokratikus jobboldal, az autoritér katonai rendszerek, illetve a konzervatív irányultságú konstrukciók között fennálló hagyományos kétértelműség, amelyre számos példával szolgált a 20. század - Franco támogatottsága Spanyolországban, Salazaré Portugáliában, vagy akár Pinocheté Chilében.

Azt gondolom ennek kapcsán, hogy az autoritér hatalomgyakorlás különböző formáival szembeni tolerancia kulcskérdés ebben az összefüggésben, és mint ilyen, az Európai Néppárt erre nagyon szép példát statuált Magyarország kapcsán. Dacára annak, hogy a magyarországi önkény-pályára való rátérés már 2010-ben is nyilvánvaló volt, (gyakorlatilag a kétharmados többség hatalomra kerülésének pillanatától) az Európai Bizottság, valamint  a jobboldali pártok által kormányzott államok tiltakozó reakciói csupán 2011 végén jelentkeztek: akkor is meghatározó szerepe Hillary Clintonnak, az Egyesült Államok külügyminiszterének nyilvános aggodalma volt, ami egybeesett a  Magyar Nemzeti Bank fölötti kontroll kiterjesztésére irányuló Fidesz-lépéssel is.

Ettől eltekintve egyébiránt az EB reakciói valamennyi Orbán-intézkedéssel (alkotmány, sajtószabadság, miegymás) szemben mindenfajta lényeget és meggyőző erőt nélkülözőek voltak, vagy teljességgel hiányoztak. Látni kell, hogy Orbán Viktor valamennyi Európai Néppárti találkozón sokkal inkább sikeres vezetőként, mint belpolitikai döntéseiért nemzetközi porondon elszigetelendő politikusként jelent meg.

forrás: Flickr - European People's Party

Traian Băsescu hasonlóképpen barátságos magatartásnak örvendett az európai jobboldal köreiben annak ellenére, hogy a romániai társadalmi-politikai-gazdasági realitások ismertek voltak. Orbán Viktorhoz hasonlóan, az európai jobboldal reprezentatív vezetőjének szerepében testszeleghetett valamennyi Néppárti fórumon, egyetlen nagyon fontos kiegészítéssel: Románia államfője esetében explicit alkotmányos tiltásként kezelendő, hogy nem lehet egyetlen politikai párt tagja sem. (A jelenlegi romániai kormányváltás is szépen példázza, hogy ez mennyire mellékes aspektus. Az pedig, hogy hírszerző szolgálat vezetője lehet az újonnan alakult kormány miniszterelnöke, csupán a habot képezi az államfő rendőrállami konszolidációs törekvéseinek tortáján.) Mint egyébként valamennyi politikailag kényes ügy kapcsán, Románia esetében is hasonló attitűddel jellemezhető az Európai Bizottság: „nem avatkozik a belpolitikai ügyekbe.”

Szembetűnő példa, hogy a hétfőn leköszönt Emil Boc miniszterelnökkel egyetlen európai biztos sem tárgyalt a felelősség-vállalás intézményének antidemokratikus gyakorlatáról. (A kormányzati felelősségvállalás módszere lehetővé teszi, hogy a kormány egy törvénytervezetet parlamenti vita nélkül fogadtasson el. Az ellenzék bizalmatlansági indítvány nyújthat be a felelősségvállalás kapcsán – ha az indítvánt megszavazzák, a a kormány megbukik, ha viszont a parlament elutasítja, akkor a törvénytervezet elfogadottnak számít. Ha jól számolom, a Boc-kormány tizennégy esetben alkalmazta a felelősségvállalás módszerét, többek között olyan fontos jogszabályok esetében, mint a tanügyi törvény, a munka törvénye, vagy a nyugdíjtörvény).

Hasonlóképpen a Demokrata Liberális Párt körül – parlamenti migráció révén – szerveződő parlamenti többség sem váltott ki ellenérzéseket az európai néppártiakból. Olyannyira nem, hogy idén ősszel az Európai Néppárt kongresszusát Bukarestben rendezik, amely  gesztusból mindenképpen a politikai megbecsülés olvasható ki.

Azt gondolom tehát, hogy az evidencia erejével bír: a Băsescu-rezsimet nem azért támogatják az európai néppárti vezetők, mert fantasztikus társadalmi és gazdasági eredményeket ért volna el, vagy mert a demokrácia magas standardokon működne, hanem egyszerű, cinikus számítás okán: az európai jobboldal saját érdekeinek megfelelően szeretné vezetni az Európai Uniót. A kormányfő személyétől teljesen független Băsescu rendszer engedelmessége pedig rendkívül hasznos egy olyan időszakban, amikor a francia-német Sarkozy-Merkel páros politikai döntéseit nem osztja maradéktalanul Európa többi része.

Igy aztán az Európai Néppárt politikai támogatása egy Orbán Viktor- vagy Traian Băsescu kaliberű autoritér politikus által vezetett rendszerrel szemben nyilván nem minden érdektől mentes, csak egyetlen, de távolról sem elhanyagolható baj van vele: e támogatás árát a magyarországi, illetve romániai társadalomnak kell megfizetnie.

És ebbe Orbán sajátos esetében még az is belefér, hogy a nyugati euroszkepticizmus és a Kína fele kacsintgatás szellemében az Európai Unió típusú multinacionális konstrukciókban a demokrácia térvesztését látja megtestesülni. (Az EU fiskális egyesítésével kapcsolatos javaslatokkal szembeni álláspontja például rendkívül beszédes e tekintetben.)